“A pályán meghaltunk egymásért” – interjú Bencsik Zoltánnal

Szinte tiniként igazolt Kazincbarcikára 1984-ben, ahol 21 éven át kirobbanthatatlan tagja volt a röplabdacsapat keretének. Pályafutása vége felé vált belőle liberó, nem is akármilyen. Tagja volt az első nagy sikereket elérő Vegyésznek, és nagy szerepe volt abban, hogy a csapat a nemzetközi porondon is szép bravúrokat ért el. Bencsik Zoltánnal beszélgettünk.

vrck.hu: Nagyon fiatalon Kazincbarcikára került Tatabányáról. Hogyan emlékszik a váltásra?
Bencsik Zoltán: Nagypál Ferenccel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, sokszor beszélgettünk az utánpótlás-versenyeken. Én a tatabányai KOMÉP csapatában nevelkedtem, játszottam, de miután kijártam a szakmunkásképző iskolát ezerkilencszáznyolcvannégyben, beszélgettünk Ferivel – aki szintén végzett -, hogy Kazincbarcikán nagy terveget szövögetnek, ugyanis az NB I-be kerülés akkor már szinte biztos volt. Feri megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni hozzájuk, mert akkor beszél a vezetőséggel. Így is lett, szólt az érdekemben, és nem is akartam Tatabányán maradni, mert erős csapata volt akkor a KOMÉP-nak. Tudtam, hogy nekem több esélyem lesz Kazincbarcikán, és így is történt: egy félévet még az ifiben játszottam, de aztán Veres István bedobott a felnőttek közé.

Máshol nem is játszott karrierje alatt?
Profi klubban csak Kazincbarcikán. Amikor bevonultam katonának, játszottam máshol is a seregen belül, de azok az egyesületek már a megszűnés határán voltak akkor is. Engem a család Kazincbarcikához kötött, hiszen amikor ‘nyolcvannyolcban bevonultam, már megszületett a fiam, és amikor két évvel később leszereltem, egyértelmű volt, hová térek vissza. Akkor ismét a másodosztályban játszottunk, mert bár hiába harcoltuk ki az NB I-be való kerülést, a katonaságba vonulók hiánya miatt inkább mindig visszalépett a klub.

NÉVJEGY
Név: Bencsik Zoltán
Született: 1967.12.27., Tatabánya
Klubjai: KOMÉP Tatabánya, Vegyész RCK
Posztja: liberó
Legnagyobb sikerei: 2x magyar bajnok, 2x Magyar Kupa-győztes, negyeddöntő az Élcsapatok Kupájában

Pedig sokáig nem is igazán jöttek a kiemelkedő eredmények.
Nem, valóban, igencsak göröngyös volt az út. Hol a hetedik, hol a nyolcadik helyen zártunk, mindig csak a középmezőnyben voltunk. Aztán egyszer bejutottunk a legjobb négybe, de akkor már tényleg jó csapatunk volt, és meg is ragadtunk a legjobbak között a kétezres évek elején.

Habár liberó poszton játszott utolsó éveiben, ütőként és feladóként is próbálgatták edzői.
Igen, próbálkoztunk feladóban is, sőt, én voltam a csapat feladója, amikor nem volt játékosunk erre a posztra, de ha jól emlékszem, “kis” Kiss Zsolt és Berzy Péter is próbálkozott. Egyedül center nem voltam, de valóban végigjártam a posztokat. A pályafutásom nagy részében azonban szélső ütő voltam, az utolsó években pedig liberó, amikor már szinte ugrani sem tudtam. Tatabányán megtanultam az alapokat, egyébként is rengeteg remek játékost nevelt ki a klub, például Jagodics Zsoltot, Mészáros Pétert vagy Valics Györgyöt. Ők egyébként abban az évben, amikor én Kazincbarcikára kerültem, az Újpesti Dózsához szerződtek. A KOMÉP mindig híres volt arról, hogy technikás játékosokat adott a magyar röplabdának, de ez nem is volt véletlen, mert edzőtáborból edzőtáborba jártunk, valamint sokat is versenyeztünk. Én ide vezetem vissza, hogy az a bizonyos labdabiztosságom mindig megvolt.

Sosem gondolkozott a klubváltáson? Elvégre ifjúsági válogatott is volt.
Nem, mert a legjobb közösség a miénk volt, itt főleg még a nagyobb sikerek előtti időszakot értem. Összejártunk, együtt főztünk, nagyon jól éreztem magam. Amikor az NB II-ben szerepeltünk, akkor munkát is kaptam a hajdani Borsodi Vegyi Kombinátban, Dovál Pál volt a főnököm, míg Imre Antal a munkatársam. Azt az időszakot is szerettem. Valóban szerepeltem az ifjúsági válogatottban, de az én generációmban rengeteg kiváló röplabdázó volt, nem is volt esélyem bejutni a felnőtt nemzeti csapatba. Azért a nemzetközi szint akkoriban is más volt, én pedig oda alacsony voltam. Ugyanakkor semmilyen hiányérzet nem maradt bennem, nekem az NB I tökéletesen megfelelt, a Vegyésszel is sok nemzetközi mérkőzést játszhattam.

A KVSE csapata a ’80-as évek végén. Bencsik Zoltán 9-es számmal.

Egykori társai sorra jelentették be a visszavonulást, de Ön még harminc felett sem hagyta abba. Nem is gondolkodott azon, hogy befejezze a profi sportot?
Nem, mert csak az volt bennem, hogy játsszak, játsszak. Tudtam, hogy már öregnek számítok, de az volt a szerencsém, hogy egyetlen egyszer sem voltam sérült, egyetlen műtétem nem volt. Manapság néha-néha fájnak az ízületeim, de ez már a korral is jár, játékosként viszont semmi ilyen problémám nem volt. Amikor behozták a liberó posztot a röplabdába, onnantól szinte már csak itt számítottak rám, szóval ez egy szerencsés változtatás volt a számomra.

Jó néhány edző keze alatt megfordult a Vegyésznél, de ki az, akitől a legtöbbet tanult?
Akárki is volt az edző, mindenkitől lehetett tanulni. Az ukrán iskolát adta át nekünk például Szása Gutor, aki remek edzéseket tartott. Botos Ferenc nagy tiszteletnek örvendett a körünkben, de amikor Daniel Oravec volt az edző, akkor már a szlovák iskola volt a jellemző ránk. Azért ennyi edzőtől már csak lehet tanulni, és még Dudás Andrást, Toma Sándort vagy Veres István nem is említettem. Játékosként én a legnagyobb sikereimet Danóval értem el, de akkor úgy is válogatták össze a keretet, hogy minden posztra minőségi játékosunk volt.

A kisebb vagy a nagyobb célokért küzdő csapatban volt jobb játszani?
Mindkettőben jó volt, mert az egyiknél a társaság volt sokkal jobb, míg a másiknál nagyobb eredményeket lehetett elérni. Minden embernek van jó és rossz oldala, de a pályán nekem soha nem volt senkivel problémám, komoly összezörrenésre sem emlékszem. Amikor már kellett az eredmény, kevesebbet jártunk össze, hiszen új, profi játékostársak jöttek, de a pályán akkor is meghaltunk egymásért. Az az időszak nem arról szólt, hogy összeröffenjünk egy kerti főzésre, hanem az eredmény volt a prioritás.

A Vegyész csapata a 2001/02-es szezonban. Bencsik Zoltánék (9) éppen Botos Ferenc vezetőedző tanácsait hallgatják. Fotó: ÉM-archív

A Vegyésznek mindig is híres volt a szurkolótábora, már a ‘nyolcvanas években is.
Emlékszem, hogy a KSK Munkacsarnokában még a vas lelátó sem volt meg, de kétszázan biztos, hogy mindig összejöttek, és az ellenfelek is többször megjegyezték, hogy ilyen szurkolást még nem tapasztaltak. A későbbiek folyamán, amikor jöttek a sikerek, akkor pedig már idegenbe is elkísérték a drukkerek a csapatot, akár több ezer kilométerre is. Sokaknak emlékszem, Schildkraut Krisztián volt a nagy kedvenc, de ha szurkolni kellett, mindenkit támogattak, valóban ők voltak a hetedik ember – vagyis a nyolcadik, mert a hetedik én voltam. Oda-vissza szerette egymást szurkoló és játékos, szívesen emlékszem vissza mindenkire. Persze, voltak kellemetlenebb helyzetek is, hiszen amikor ment a csapatnak, akkor minden a legnagyobb rendben volt,  de amikor jöttek a vereségek, akkor a negatív hangok is egyre hangosabbá váltak. Ez azonban mindig így volt, van és lesz, ilyen a sport.

Azt hiszem, rengeteg emléke van. Melyek azok a pályán kívüli sztorik, amelyekre még ma is tisztán emlékszik?
Vitalij Morozovnak korábban volt egy repülőgép-szerencsétlensége, lefutott a gép a kifutópályáról, úgyhogy ő mindig parázott, ha repülni kellett. Görögországba mentünk egyszer, amikor annyira stresszelt ,hogy egy üveg vodkát a vezetőség megitatott vele, hiszen fel-alá járkált, hol ide, hol oda ült, rettentően ideges volt. Ő azt az üveget ott le is nyomta, megnyugodott, szóval az úton már minden rendben volt. A másik történet az még jóval korábban volt, az NB II-ben szerepeltünk, amikor Szénégető Józseffel voltunk a pályán. Megkérdezte tőlem, mennyi az eredmény, de tudni kell, hogy se neki, se nekem nem volt jó a látásom. Szóval úgy álltunk ott, hogy egyikünk se tudta, mit mutat az eredményjelző, és amikor Kiss Zsoltot, azaz Cost megkérdeztük, azt felelte, “ne foglalkozzunk azzal, csak játsszunk”. Úgy mentünk jó néhány forgást, hogy fogalmunk sem volt az eredményről.

Az Élcsapatok Kupájában (ma már CEV Kupának hívják) a Vegyész óriási bravúrt hajtott végre a 2003/04-es szezonban. A selejtezőtornán a dán Holte, a svéd Örkelljunga és a lett Ozolnieki is fejet hajtott Bencsikék előtt, majd az olimpiai bajnokokkal felálló Piet Zoomers Apeldoornt ejtette ki a legjobb nyolc közé kerülésért a VRCK. A négyes döntőbe kerülés már nem jött össze a portugál Castelo Da Maia-val szemben.

Mely sikerekre emlékszik vissza a legszívesebben?
Az első bajnoki aranyéremre mindenképpen. Röplabdáztam a Vegyészben 21 évet, de csak az utolsó években voltunk a csúcson, tizenhét-tizennyolc évig a “futottak még” versenyébe tudtunk beleszólni. A legnagyobb élmény nekem az apeldoorni továbbjutás volt, amikor idegenben harcoltuk ki a nyolc közé kerülést az Élcsapatok Kupájában. Ugye már az nagy csoda volt, hogy odahaza nyerni tudtunk négy szettben. Aztán a visszavágó első két játszmájában lemostak minket a hollandok, és a harmadikban is vezettek, amikor jött egy blokk. Szekeres Tamás centerünk hozta össze, egy kézzel, az ellenfél centerét sikerült úgy sáncolnia, hogy a labda a holland lába alá esett le. Az volt egy olyan fordulópont, hogy a hollandok megálltak, mi pedig erőre kaptunk. Megnyertük a szettet, őrjöngtek a szurkolóink, voltak vagy harmincan. Attól a ponttól kezdve miénk volt a meccs, ezt mindenki érezte. Ugyanilyen volt a lettországi selejtezőtorna is, ahová úgy érkeztünk, hogy majd a hazaiak mennek tovább. Mi tettünk róla, hogy ne így legyen, és bár Morozov nem játszhatott, Jánosi Gábor és Tóth Gábor elképesztő formát mutattak, nem lehetett megállítani őket. Ezek is számomra ugyanolyan csodálatos élmények voltak, akárcsak az aranyérmek.

Szekeres Tamás (szemben) akcióban az Apeldoorn ellen. Fotó: ÉM-archívum.

Visszavonulását követően nem gondolkodott azon, hogy maradjon a sportágban?
Nem akartam. Abban az időszakban nem is kaptam felkérést a klubtól, de nem is voltak edzői ambícióim. Egyetlen egy ajánlatot kaptam, hogy a BorsodChemben tudnak nekem egy állást biztosítani, de akkor meg voltam győződve arról, hogy én külföldre szeretnék menni dolgozni. Mivel kaptam is lehetőséget, azonnal éltem vele. Azóta Angliában élek, de már lassan szeretnék hazamenni. Nagyobbik fiam Sopronban, a bátyám Tatabányán él, mind a ketten hívnak, de az még számomra is rejtély, hogy hová térek haza.

Megkértük Bencsik Zoltánt, állítsa össze a saját álomcsapatát azokból, akikkel a legszívesebben játszana együtt. Csapatába főleg olyan játékosok kerültek, akikkel hosszú éveket húzott le a ’80-as évektől, de két légiós is helyet kapott.
Bencsik álomcsapata: Nagypál Ferenc (feladó), Kiss Zsolt (átló), Valerij Kopilov, Imre Antal (szélső ütők), Olekszandr Szafronov, Tóth Tibor (centerek). Liberó: Bencsik Zoltán. Edző: Toma Sándor.

Szöveg: Tóth Milán
(Főcímkép: Az első bajnoki címét ünneplő Vegyész. Fotó: ÉM-archívum)

Most megoszthatja másokkal is: