“Mai napig a szívem visz előre” – interjú Jánosi Gáborral

A Kun Bélában kezdett el röplabdázni, majd nagyon fiatalon bekerült a felnőttek közé, centerként, idővel pedig a magyar bajnokság egyik legjobb szélső ütőjévé nőtte ki magát Szegeden. Kazincbarcikára való visszatérését követően két bajnoki címhez, egy Magyar Kupa-aranyéremhez és bravúros nemzetközi győzelmekhez segítette a Vegyész RC Kazincbarcikát. Pályafutását Finnországban fejezte be, azóta is ott él. Jánosi Gáborral beszélgettünk.

vrck.hu: Tudom, hogy Finnországban él, de egészen pontosan hol, illetve mivel foglalkozik jelenleg?
Jánosi Gábor: Salóban lakom, ide jöttem játszani anno. Bár volt szó arról, hogy északabbra megyek röplabdázni, végül a maradás mellett döntöttem. Kettőezer-négyben igazoltam Finnországba a Salon Piivolley-hez, majd kettőezer-tizenháromban hazatértünk egy évre, de rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk, szóval újra Finnország felé vettük az irányt. Volt félretett pénzem a röplabdából, Szentesen próbáltunk szerencsét. Egyszer azonban kisétáltunk a Tisza-partra, és megbeszéltük, ez nem nekünk való. Írtam is emailt a jelenlegi munkahelyemre, és gyakorlatilag azonnal kezdhettem is. Jó helyen dolgozom, ahol megbecsülnek, remélem nemsokára kisfőnök is lehetek, addig is árulom a cég által forgalmazott szerszámokat, horgászcikkeket. Nem mellesleg sikeresen, elégedettek a munkámmal, vannak vevők, akik kifejezetten az én személyem miatt járnak vissza. Óriási üzletláncról van szó, amerikai és kínai telephelyekkel, szóval biztos és jó helyem van. Párom, Edit, az csinálja, amit imád: családsegítő. Ő tanulta nyelviskolában a finn nyelvet, szebben is beszéli, de én azt használom, ami az utcáról ragadt rám. Azt mondják, akkor tudsz egy nyelvet jól beszélni, ha már viccet is tudsz mesélni, nekem pedig ez már régóta megy.

A röplabdával mikor szakított? Ha jól tudom, mellette már dolgozott is.
Habár szépen indult a salói karrierem, végül pereskedés lett a dolog vége, így itt fejeztem be a pályafutásom valamivel több mint tíz éve. Becsődölt a klub, azóta nincs is férfi röplabda a városban. Amikor Kazincbarcikáról ide igazoltam, dolgoznom is kellett egy bútorgyárban, és ez volt életem legnagyobb pofonja. Mert azért nyolc óra munka után, kiment bokával kupadöntőt játszani nem egyszerű, de lázasan is végigvittem ilyen fontos meccset. Mondjuk ez nálam alap volt. Szóval, belevágtam a hétköznapi munkába is a röplabda mellett, és nagyon fura volt, hogy délután ötig dolgoztam, este nyolcig pedig edzettem, hétvégén aztán jöttek a meccsek. Nehéz idők voltak.

NÉVJEGY
Név: Jánosi Gábor
Poszt: szélső ütő
Magasság: 189 cm
Klubjai: Kazincbarcikai VSE (1986-1998), Medikémia-Szeged (1998–2001), Phoenix Mecano-Kecskeméti RC (2001–2002), Vegyész RCK (2002–2004), Salon Piivolley (2004-2009)
Válogatottság: 30
Kiemelkedő eredményei: 2x magyar bajnok (2003, 2004), magyar bajnoki ezüstérmes (1999), 2x magyar bajnoki bronzérmes (2000, 2001), 2x finn bajnoki ezüstérmes (2005, 2006), 2x Magyar Kupa-győztes (2001, 2004), 3x Magyar Kupa ezüstérmes (1999, 2000, 2003), 2x Finn Kupa-ezüstérmes (2004, 2006)

Milyen gyakran tudnak hazajönni?
Évente egyszer, de akkor szinte egész nyárra kivesszük a szabadságot. Néha van egy kis munka is benne, egy üzleti partnernek segítek például Székesfehérváron a fordításban. Javarészt Szentesen szoktunk lenni, de mivel az utóbbi időben autóval járunk, általában Kazincbarcikán kezdünk, majd visszautazásnál is betérünk édesanyámhoz.

Térjünk vissza a röplabdára, ráadásul a kezdetekre. Mikor és hol ismerkedett meg a sportággal, illetve hogyan emlékszik vissza az első kazincbarcikai időszakra?
A Kun Bélában, amit ma Árpád fejedelem téri iskolaként ismernek, sporttagozatos osztályba jártam. A Vécsei László, Danada János kettősnél kezdtem el a röplabdát. Volt egy teszt a kiválasztásnál, amin csak én és egy másik diák ment át. Sokan kezdtük el a röplabdát, de alig páran értünk el a profi szintig, hiszen sok kitartást igényel, és mivel egy tanult sportágról van szó, nem árt, ha van is esze az embernek a játékhoz. Most így hirtelen csak Bagó László és Berkes Zoltán jut az eszembe azok közül, akik velem együtt végigcsinálták, a többiek kiperegtek. Voltam minis, majd úttörő, mindeközben sokat köszönhettem Schmid Ottónak, aki nem csak osztályfőnököm, testnevelőm és edzőm is volt egyben. Aztán jött a 105-ös, ma Surányi, ahol már nem igazán akartam játszani. El is vittek az igazgatóhoz, aki azt mondta, muszáj röplabdáznom, és bár junior korú voltam, folyamatosan a felnőttekkel edzhettem. Akkor ott Dudás András volt az edző, aki ismerte édesapámat, nála tanult, szóval belement. Mondta, nem lesz kec-mec, kifogás, csinálnom kell. Az első, kéthetes alapozást a mai napig sem felejtettem el, és mivel jól végeztem a dolgomat, meg is ragadtam a felnőttek között. Fárasztó volt azért, mert a felnőttek után a juniorok között is játszanom kellett, szóval volt, hogy pár óra alatt tíz szettet játszottam. Kezdő úgy lettem a felnőtteknél, hogy centert kellett játszanom, mert más nem volt erre a posztra, csak Tóth Tibor, Berkes Zoli ugyanis akkor igazolt el. Nagypál Ferenc feladónk mindig azt mondta, menjek, ugrasszam el az ellenfél centerét, majd Kiss Zsolt, azaz Cos, a széleken lerendezi.

Fotó: ÉM-archív, 2002.

Akkoriban még a KSK Munkacsarnokában voltak a mérkőzések, gondolom emlékszik a miliőre.
Persze, mert nem kevesen gyűltek össze a meccseinkre. Habár a terem a szocialista időket idézte, nekem nem volt bajom azzal, mert a hangulat remek volt. Dugig volt a csarnok, a szivacsos radiátorvédőkre is ültek az emberek, nem csak a földön és a lelátón foglaltak helyet. 

Nehéz volt a váltás ezerkilencszázkilencvennyolcban, amikor Szegedre igazolt?
Tudtam, hogy valamit be kell áldoznom. Habár Szegeden sem volt óriási a fizetés, a fejlődésre több lehetőségem volt ott akkoriban. El kellett mennem, hogy ki tudjak bontakozni, kiforrjak, mert ha akkor a Vegyésznél maradok, nem lett volna belőlem válogatott játékos. Nyári Sándor hívott fel nevetve, hogyha nem Szegedre megyek, vége a pályafutásomnak. Akkoriban ő és Demeter György dolgoztak a válogatottnál, amelyben én harminc alkalommal tudtam pályára lépni. Amiért csak ennyiszer sikerült, annak szerintem a fő oka az, hogy én nem kaposvári voltam, a keret döntő többségét ugyanis a somogyiak adták, vagy azok a légiósok, akik onnan indultak. Én úgy tudtam odakerülni, hogy nem álltam le, folyamatosan dolgoztam, mert ami a motorom volt, és a mai napig visz előre, az a szívem. Sok munka volt benne, mert nem egyszer maradtam edzés után lent a teremben egy röplabdával. Amíg mások számítógépezni siettek haza, addig én technikáztam másfél, két órát. Sérülés miatt sem akartam hiányozni, Kecskeméten például egy komolynak tűnő bokasérülést szedtem össze, két nappal később már játszottam.

A 2002/2003-as csapat. Álló sor, balról jobbra: Vitalij Morozov, Nagypál Ferenc, Bunford Béla, Toma Sándor, Daniel Oravec, Herich Rudolf, Kárpáti Zoltán, Jármi Csaba, Jánosi Gábor. Guggoló sor, balról jobbra: Tóth Gábor, Kiss Tamás, Bencsik Zoltán, Schildkraut Krisztián, Lehóczky László, Szántai Balázs, Kovács Zoltán. Fotó: ÉM-archív.

Ott csak egy esztendőt töltött. Milyennek látta?
A kecskeméti nem a legjobb éveim közé tartozott, de az ottani röplabdának saját kémiája van. Profizmust szerettek volna, de csak iskolásokból és munka mellett röplabdázókból állt a csapat, mindössze ketten voltunk profik. Pénz nélkül ezt nehéz volt összehozni, a szegedi évek után ez nekem nagyon fura és nehéz volt. Kecskeméten mindig is profi edzők dolgoztak, az utánpótlástól a felnőtt csapatig, de a pénz valamiért mindig hiányzott a profi státuszhoz.

Kettőezer-kettőben hazatért, két bajnoki címet és egy Magyar Kupa-elsőséget sikerült nyernie a Vegyésszel. Ekkor gondolom már teljesen más volt a röplabda Kazincbarcikán.
Amikor visszatértem, akkor már igen, más volt a közeg, kezdett a profizmus felé hajlani. Vágytam erre megint, hogy csak a röplabdára koncentráljak, és ez jól is jött ki. Lehet azt mondani, hogy ez az időszak volt az egyik csúcs a karrieremben, és nagy szerepe volt annak benne, hogy össze volt rakta a klub, a menedzsmenttől a csapatig. Ezzel az összetétellel komoly eredményeket sikerült elérnünk, és aki az Irinyibe jött hozzánk, nem mehetett biztosra. Az a pénz, amit akkor beletoltak a röplabdába, meghozta a kért eredményt. Szerintem, és ezt nem tiszteletlenségből mondom, de Demeter Györggyel még sikeresebbek lehettünk volna, mint Daniel Oraveccel, mert előbbi azért komoly nemzetközi tapasztalattal is rendelkezett. Szóval fel lett építve rendesen a klub, jó érzés volt visszatérni, és újra odahaza játszani.

Emlékszem az egyik, megnyert bajnoki döntőre, alsónadrág helyett fürdőnadrágot viselt az utolsó találkozón.
Az első bajnoki döntőm volt a Vegyésszel. Pezsgőfürdő, mez kidobás, minden volt. Amit tervezek, egyébként sosem jön be. Tóth Gáborral például egy strandröplabda-döntőben négy forduló után az első helyen álltunk, de végül a döntőt mégsem mi játszottuk. Úgyhogy féltem a bajnoki finálétól, és majdnem ki is kaptunk. Vezettünk már tíz ponttal, de a Kaposvár jött fel folyamatosan, és végül csak két ponttal, de nyertünk. Felugrottam a hálóra és ráztam, mint egy gorilla. Emlékszem, Domagoj Krnicet felkaptam, majdnem eltörtem a gerincét, aztán ordítozott is velem, hogy ezt miért csináltam.

A Vegyész kerete a 2003/2004-es szezonban. Legfelső sor, balról jobbra: Tóth Gábor, Szekeres Tamás, Csala Bernát, Szalai Szabolcs, Jármi Csaba, Kovács Zoltán. Középső sor: dr. Rácz Zsigmond, Dinea János, Toronyai Miklós, Schildkraut Krisztián, Jánosi Gábor, Daniel Oravec, Toma Sándor. Ülő sor: Vitalij Morozov, Kárpáti Zoltán, Olekszandr Szafranov, Bencsik Zoltán, Tomanóczy Tibor. Fotó: ÉM-archívum)

Nem volt magas játékos a száznyolcvankilenc centiméterével, de jó rugókkal bírt. Bánja, hogy nem nőtt picivel nagyobbra?
Ha öt-hat centivel magasabb lettem volna, ugyanazzal a tudással, kis túlzással bárhová mehettem volna külföldön röplabdázni. Az erősségem az volt, hogy a Schildkraut Krisztiántól kapott gyors labdákat szinte mindig képes voltam beütni egy-az-egyben. Finnországban éreztem is Krisztián tudásának a hiányát, a feladók nem voltak olyan szinten, mint ő. Így támadásban volt némi hiányérzetem, de nyitásfogadásban mindig a legjobbak között voltam, a helyi kiválóságok is elismerően beszéltek a fogadásomról.

Mindeközben válogatott is volt, hol ütőként, hol liberóként számítottak önre. Nehéz volt odaférni a tűzközelbe?
Ott voltam abban a csapatban, amely kiharcolta az Európa-bajnoki részvételt, de nem engem, hanem Szabó Gábort nevezték liberónak. Valahogy le kellett nyelnem azt a döntést. Az indok az volt, hogy bár jó játékos vagyok, és fiatalként a jövő az enyém, de most egy nyugodtabb emberre van szükségük. Ha oda ki tudtam volna kerülni, ki tudja, hová jutottam volna. Azonban erről már felesleges is vizionálni. Azt azonban tudom, hogy a magyar úszók és vízilabdázók fejben nagyon összeszedettek, míg a többi sportoló, nos, nekik mindent igyekeznek beleverni a fejükbe. Erre szokták azt mondani, hogy “magyar betegség”. Ezt én is megtapasztaltam, éppen ezért örülök, hogy anno elmentem Kazincbarcikáról, mert ha ezt nem léptem volna meg, nem tudtam volna jobb játékosként visszatérni. Egyébként Finnországba úgy kerültem ki, hogy válogatott mérkőzésünk volt náluk. Demeter György kétszettes hátránynál bedobott, nyertünk öt szettben, majd nem sokkal később jött is az ajánlat.

Jánosi Gábor ütés közben.

Nem hiányzik a profi sport?
Amikor otthon vagyok nyáron, néha szoktam a csarnok felé kuncsorogni, hátha van edzés véletlenül. Olyankor beállnék focizni, vagy liberónak, de hát nem szokott sikerülni, és amúgy is csak a szívemet fájdítanám. Reflexem a régi, a reggeli kávékészítés közben, ha lelököm a tejszínhabot, csukott szemmel elkapom. Azért egy kis pocak volt, de ez csak elhatározás kérdése, például 107 kilóról simán lefogytam 90 alá, amit csak futással és okosabb étkezéssel sikerült elérnem.

Mit adott önnek a röplabda?
Amikor a röplabda mellett tettem le a voksomat, nem tudtam, hogy mennyi mindent kaphatok a sportágtól. Nem volt sok szabadidőm, mindig edzettem, de ez jó volt, mert nem volt időm agyalni, így a drog és minden egyéb ilyen dolog elkerült engem. Én a röplabdának köszönhetően kimaradtam ebből a sok hülyeségből. Mi is “őrültek” voltunk, de normális keretek között. Sokat kaptam a sportágtól, ahogy a szurkolóktól is. Öröm volt látni, hogy ott van egy tömeg, amely érted, a csapatért van, és te és a játékostársaid embereket tesztek boldoggá azzal, amit a legjobban szerettek csinálni. A pályafutásom alatt ez volt az egyik fő mozgatórugó, hogy nekik megfeleljek.

Jánosi Gábor kedvenc hobbija a horgászat.

Szöveg: Tóth Milán
Főcímkép: Salo Volley

Most megoszthatja másokkal is: